Ki is az a ki vagyok én….

pillanatok, érzések, érzelmek…

holnap majd…

Fagyos a szél.

Fagyos a levegő.

Fagyos a föld.

Sír a szél.

Sír a hegedű.

Sír a lelkünk.

Jeget hoz a szél.

Jeget teremt a levegő.

Jeges föld koppan.

2010. december 27. hétfő Szerző: | Nincs kategorizálva | | 2 hozzászólás

Búcsú…

Akkor még nagy és erős asszony volt

Én pici, s törékeny leány.

Ő tanította meg az első imám.

Ma nagy és erős asszony vagyok.

Ő már pici volt, s az égbe szállt.

Ma elmondom érte az imát...

2010. december 25. szombat Szerző: | Nincs kategorizálva | | Még nincs hozzászólás

a boldogság…

Nem kell a boldogsághoz semmi, uram, a boldogságot nem lehet akarni. Nem kell hozzá sem szivárvány, sem naplemente. Sem nyugalom, sem béke, sem beteljesült vágyakozás… a boldogság egyszer csak hirtelen elárad, betölt, nem tudni, mitől. Lehet, hogy éppen esik, kopog a tetőn, és attól jön a boldogság, és átsuhan, megáll itt, kicsit elidőz, majd továbbáll. Lehet itt épp akkor, mikor jön szomorúság, gyász, szürkeség, ború és eső. Kilátástalan eső. És lehet, hogy a kopogásától mégis boldogság lesz akaratlanul és véletlenül. Áll az ember valahol az út mellett elhagyatottan, vár valamire, sár van és eső és hideg, és mégis egyszerre, érthetetlenül boldogság van.
  Bóna László

2010. december 18. szombat Szerző: | Nincs kategorizálva | | Még nincs hozzászólás

…a helyünkre kerülünk.

“Leélhetjük életünket boldogan vagy boldogtalanul, sikeresen vagy kielégületlenül, anélkül, hogy akár egyszer is meghűlt volna bennünk a vér a fölismerés sokkjától, anélkül, hogy valaha is megéltük volna, amint a lelkünkben rejtőző elgörbült vasdarab kiegyenesedik – s mi végre a helyünkre kerülünk.”
Josephine Hart

2010. december 13. hétfő Szerző: | Nincs kategorizálva | | Még nincs hozzászólás

kockáztatnunk kell…

“Kockáztatnunk kell – mondta. Csak akkor érthetjük meg az élet csodáját, ha hagyjuk, hogy a váratlan megtörténjen.
Isten mindennap ad nekünk egy pillanatot, amikor megváltoztathatunk mindent, ami boldogtalanná tesz. S mi mindennap úgy teszünk, mintha nem vennénk észre ezt a pillanatot, mintha nem is létezne, mintha a ma ugyanolyan lenne, mint a tegnap, és semmiben sem különbözne a holnaptól. De aki résen van, az észre fogja venni a mágikus pillanatot. Bármikor meglephet minket: reggel, amikor bedugjuk a kulcsot a zárba, vagy az ebéd utáni csöndben, és a nap bármelyik percében, amelyik nem látszik különbözőnek a többitől. Mert ez a pillanat létezik, és ebben a pillanatban a csillagok minden ereje belénk száll, és segítségükkel csodákra leszünk képesek.
A boldogság sokszor áldás – de általában meg kell harcolnunk érte. A mágikus pillanat segít, hogy megváltozzunk, és elinduljunk az álmaink után. Lehet, hogy szenvedni fogunk, nehéz pillanatokat élünk át, és sok csalódás ér – de ennek egyszer vége lesz, és nem hagy gyógyíthatatlan sebeket. És amikor túl vagyunk mindenen, emelt fővel tekinthetünk vissza.
Szerencsétlen, aki nem mer kockáztatni. Lehet, hogy soha nem csalódik, soha nem ábrándul ki, és nem is szenved úgy, mint azok, akik egész életükben egyetlen álmot követnek. De amikor visszatekint – hiszen mindannyian visszatekintünk-, meghallja, amit a szíve súg: “Mit csináltál azzal a rengeteg csodával, amit Isten elhintett a hétköznapjaidban? Mit csináltál azokkal a talentumokkal, amelyeket rád bízott a Mestered? Elástad mindet egy mély gödörbe, mert féltél, hogy elveszíted őket. Íme hát az örökséged: a bizonyosság, hogy eltékozoltad az életed.”
Szerencsétlen az, aki hallja ezeket a szavakat. Mert ettől kezdve már ő is hinne a csodákban, életének mágikus pillanatait azonban örökre elveszítette.”
Paulo Coelho

2010. december 13. hétfő Szerző: | Nincs kategorizálva | | Még nincs hozzászólás

ízek…

Van, hogy elsimulnak a ráncok… itt belül.

Mikor a gondolatok nem csomókat kötnek,

hanem egyszerűen csak repülnek…velünk.

Mikor a vágyak már nem repülnek,

egyszerűen csak a FÖLD-re érnek.

Mikor az ízek hozzád is elérnek.

Megérint a szó íze, mit kimondtak,

Mikor a fény édesen símogat.

A csend vattacukor ízzel kényeztet,

a szádban szétomlik, elolvad, édesed.

Keserűnek érzed a panasz szavát.

Egyszerű forrásvíznek az imát.

A fényt sokszor ízek kavalkádja:

néha mézes, máskor krémes…

olykor keserűen negédes.

Az ölelés íze a friss kenyéré,

a csók? a részegítő testes bor…

A szerelem szájadban szétomló íze 

a könnyű édes koktél talán?

Csalóka!  néha keserű magot is találsz!

Vagy friss eper ízével telit?

A kókusz édes nektárját kínálja

a citrom savanyú-keserű érzete?

Az ízek harmoniáját várom,

a foszlós kalácsét, a meleg otthonét,

a béke meleg húslevesét

és az összetartozás ezerízűségét.

2010. december 12. vasárnap Szerző: | Nincs kategorizálva | | Még nincs hozzászólás

Nem én írtam… sajnos… de valahogy…:-)

“Milyen vagyok? Ki tudja…

Néha ördög, néha angyal,

Néha bevonnád arannyal,

Néha szurok, meg toll kéne,

Hogy azt kenjed a képére.

 Néha hívod, néha bánod,

Hogy meglátta a napvilágot.

Néha megtipor a lába.

Néha büszkén nézel rája.

Néha vonz, és néha taszít,

Ragyogása néha vakít.

Néha vár, és néha várat.

Néha birtokolhatsz százat,

Néha száz vesz birtokába,

Néha csak egy ejt fogságba.

Néha ostoba az arca,

Néha ez csak álca rajta.

Néha sír, és néha kacag,

Néha boldog dalra fakad,

Néha mérges, néha fáradt,

Néha kincs a világnak.

Néha átok, néha áldás,

Néha csak egy néma kiáltás….”

2010. december 10. péntek Szerző: | Nincs kategorizálva | | Még nincs hozzászólás

Miért érdemes?

Hauszbeck Csilla – Miért érdemes?

Hulló esőcsepp csobbanása.
A szivárvány színpompája.
Pillangók szárnycsattogása.
Vadmadarak szárnyalása.

Kis hangyák szorgoskodása.
Barna őzek surranása.
Út menti fák suhanása.
Frissen nyírt fű illatárja.

A kávé aromája.
A zene dallamossága.
Az érintés puhasága.
Szerelmes csók csattanása.

Szerető szívek dobbanása.
Kényeztető érzetek netovábbja.
Az élet sok apró csodája.
Mindaz, miért érdemes megszületni e világra.

2010. december 10. péntek Szerző: | Nincs kategorizálva | | Még nincs hozzászólás

Az egyik nagy kedvenc…

Wass Albert

Tóparton

Titkolódzó, égszínkék habokban
ezüst naszádon úszott át a hold…
S a nyári éjnek mystikus fátylában
remegve játszott száz piciny kobold.

Oly szép volt, mintha tündérkertben járnék,
egy tündér-ország rezgő fátyola…
Egy kongó hang úgy reszketett a vízen,
mint vártemplomban búgó orgona…

Egy vén daru vonult a tó felett,
ő zengte el búsan panasz-dalát,
s a csillaghulló nyári éjjelen
fáradt szívem itt megnyugvást talált…

A daru elment… s egy pillanat alatt
zokogni kezdett sok piciny kobold…
A titkolódzó, égszínkék habokban
ezüst naszád úszott át: a hold.

2010. december 9. csütörtök Szerző: | Nincs kategorizálva | | Még nincs hozzászólás

lila álom

Egy lila reggelen sárga ingemmel ismerkedett a napfény.

Apró, puha talpával szánkázott a hátamon.

Nyári reggel.

A derengős lila az élet aprócsra rezdüléseit figyelembe vette…

halovány orcájára  piros rózsát rajzolt az ébredés.

Álmodott tán? csillagokkal fógócskázott?

szikrázó holdfényben fürdött?

álmodott…

S egy pillanat.

Kékben robbant a reggeli lüktetés.

2010. december 8. szerda Szerző: | Nincs kategorizálva | | Még nincs hozzászólás